Néha úgy alakul az élet, hogy lehetetlen elmozdulni. Reggel kinyitom a szemem, vad öröm fog el, ahogy meglátom, hogyan süt a nap, vagy milyen szép az ég, mennék, mennék, mennék: sétálni, biciklizni, úszni, utazni, érzem, hogy kaland az élet. A következő negyedórában szépen felsorakoznak és bejelentkeznek az agyamban az aznapi teendők. Mire elrendezem őket, este van, vagy éppen késő éjszaka. És közben telnek az évek. Valakiről mindig gondoskodni kell, valami mindig közbejön, és az a jó íz, amelyet reggelente érzek, az élet íze, gyakran fűrészporrá változik, nem győzöm kiköpködni. Letisztítom a tárgyakat, hogy ne legyenek porosak, kimosom a ruhákat, hogy ne legyenek piszkosak, elmosogatok, hogy csillogjanak az edények, kifizetem a számlákat, hogy ne legyenek elmaradások, és közben én egyre porosodom, piszkolódom, elmaradok, és a \\\\\\"csillogásom\\\\\\" odavan. Nem jól van ez így... :/ Aztán egy napon nem kelek fel többé, és a sok tárgy keres magának új gazdát, hogy legyen aki gondoskodik róluk, hogy szépek, tiszták, csillogók legyenek. Vannak akik megijednek attól, hogy másként is élhetnének. Vannak akik úgy hozzászoknak a dolgokhoz - még a rossz dolgokhoz is - hogy nem mernek változtatni. Az ilyen emberek feladják. És ha ők feladják, mindenki veszít...! :/ Furcsa dolog az élet, ha nem vagy hajlandó elfogadni mást csak a legjobbat, akkor nagyon gyakran meg is kapod azt!